Ott hagytam abban előző agymenésem, hogy próbáljunk meg a földön járni ha fociról van szó, hogy ne érjenek túl nagy pofonok minket. 

Jelentem, ez legkevésbé sem sikerült! 

Ugye a  düsseldorfi megalázó verés után, jött a hazai meccs Bosznia ellen. Ez volt előreláthatóan a legkönnyebb meccs (leggyengébb ellenfél, hazai pályán) a csoportban. Jöttek a fogadkozások, a statisztikák, elemzések, melyek mind-mind kedvezőek voltak. Még az is előkerült, hogy a nagy pofonok után a múltban általában jó eredmények születtek. Mindenki, várta, bízott, akarta a javítást. Ami hát, hogy is mondjam, nem sikerült. Szerintem. Mert, hogy mások szerint igen. Kezdjük az örök klasszikussal, “ez egy győzelemmel felérő döntetlen volt”.  A maestro elégedett volt a fiúkkal, domináltak, párharcokat nyertek, letámadtak, helyzeteket alakítottak ki. Szóval az irány jó, a fejlődés látható, minden a legnagyobb rendben. Szerintük.

Azonban a valóság az, hogy nem nyertünk. Gólt se tudtunk rúgni. Igaz nem is kaptunk, pláne ötöt. Ez fejlődés? Dehogy. A legkevésbé sem. Miért vagyok ilyen igazságtalan? Egyszerű. Ez fejlődés lenne, ha az ellenfél Hollandia lett volna. De nem ők voltak. Végképp nem a németek. Tehát a két meccset összevetni komoly megtévesztés. Németország jelenleg a 13. helyen tanyázik a világranglistán, Bosznia a 75. Nyilván ez nem egy teljesen pontos erősorrend (amúgy mi a 32.), de azért laikus számára is értelmezhető a különbség a két ellenfél között. Az pedig nem egy nagy megfejtés, hogy gyengébb ellenfél ellen, könnyebb jól játszani. Vagy ahogy mondani szokták, “mindenki úgy tud játszani, ahogyan hagyják”. Tehát a nálunk erősebb ellenfél tönkre vert minket, a nálunk sokkal gyengébb ellenfelet pedig hazai pályán se tudtuk megverni. Most akkor hol a megnyugtató fejlődés? Sehol. Javaslom, hogy a válogatott játszon egy meccset a Pongó-Pongó szigetekkel, jó eséllyel Anunuékat gólokkal verjük majd, és máris teljes lehet a boldogság, mert a fejlődés határtalan. De hát miért is lennénk elégedettek? 14 meccses veretlenségi sorozatunk volt. Ez sem elég? Az a baj, hogy az utolsó öt meccsen összesen kettő egész gólt sikerült rúgni,mellé pedig tízet kapni. Ez 0,4 rúgott gól meccsenként, és 2 kapott. Fergeteges, de főleg megelégedettséggel eltöltő statisztika. De jó az irány! Ez a lényeg. Mondjuk, az, hogy a legutóbbi meccsükön, Németországtól kikapó Hollandok lesznek a kövi ellenfelek, annyira nem nyugtat meg. Mert ha ellenük is ezt a feltolt, nyomás gyakorló stratégiát fogjuk erőltetni, akkor lehet Düsseldorf vissza fog köszönni, csak most Budapesten. Annyi szerencsénk lehet, hogy a hollandok általában rosszabbul használják ki a helyzeteiket, mint a németek. De most sajnos kell nekik is a győzelem azért. Persze ha kikapunk egy, vagy két góllal, az továbbra sem szégyen, csak nem is fejlődés. Ellenben ha utána kikapunk, vagy döntetlenezünk Boszniában, az már kudarc kategória. Nyilván hangzatos magyarázat lesz rá, mint legutóbb is. “Nem volt jó a kommunikáció a pályán”. Mi van?  Zavarták a németek a fiúkat a beszélgetésben? Vagy futva nehéz társalogni? A mai csúcsfutballban, ahová szeretnénk magunkat pozicionálni mi is, úgy rúgják a labdát sokszor a csapattárs irányában, hogy oda se néznek, mert nincs rá idő, de tudják hogy ott kell lennie. Automatizmusokra van szükség, mert láttuk mit tesz egy gyorsabb csapat velünk. Mi meg beszélgetni szeretnénk??? Ne már! Az egészben a legjobban azt sajnálom, hogy Rossi is leért annak pöcegödörnek az aljára, melyet magyar labdarúgásnak csúfolnak, és már tőle se várható az a racionalizmus, objektív helyzetértékelés, amiért én nagyra tartottam. De az irány jó! Jöjjenek a tulipán árusok! Ott majd kiderül.